Nem jártam erre egy ideje, egyrészt, mert Pekingben voltam, másrészt mert úgysem olvassa ezt a blogot szinte senki... Aztán tegnap megnéztem a statisztikákat és kiderült, hogy az a zöld vonal, ami az RSS Feed-eket jelöli, egész magasan van!  Ha még azt is tudnám, hogy ez mit jelent, akkor tényleg boldog lennék!

Utazás Pekingbe...  Hol is kezdjem?  Az Boeing 747-es felső fedélzetén átélt szenvedéseimet nem kell újra ecsetelnem.  Vacak egyenkaja, gyér borválaszték, képzetlen személyzet.  Még azt sem voltak képesek megmondani, hogy melyik bor illik a tamaridszószos sült gombafejekhez!  Mindegy, választottam egyet de az íze valahogy nem harmonizált teljesen a főétellel.  A desszertként felszolgált sült papajánál már nem is próbálkoztam, portóit kértem hozzá és kész.  Tudom, barbárság de mi tegyek?  Ilyenkor mindíg Szolzsenyicin művei jutnak eszembe, hogy az embernek meg kell őriznie méltóságát, akármilyen körülmények közé kerül is.  Ivan Gyenyiszovics-ra gondoltam és leerőltettem még egy pohár portóit.

Aludni viszont nem sikerült túl sokat: kelet felé repülünk, napkelte 23:30-kor.  Reggel tíz felé érkezünk Peking repterére.  Mit ne mondjak, a reptér várócsarnoka elég nagy,  körülbelül akkora, mint Ferihegy 1 és 2.  Mármint a leszállópályákkal és a parkolóval együtt.  Rövid fél óra gyaloglás után el is érjük a kijáratot. Közben keresztülmegyünk az egészségügyi vizsgálaton, ami abból áll, hogy egy gumikesztyűs kislány elveszi tőlünk az  "Egészségügyi nyomtatvány"-t amit még a repülőgépen kellett kitöltenünk.  Nem volt bonyolult, a nevemen kívül nem sokat kérdeztek.  Tulajdonképpen egy kérdésből állt az egyész:

Na, védve érzem magam a madárinfluenzától!

Mondjuk az útlevélvizsgálat sem volt bonyolult, az eligazító feliratok nem komplikálták túl a dolgot:  két kapu volt az egyikre az volt írva, hogy "Kínaiak" a másikra meg "Többiek".

A kijáratnál már vártak minket.  Nem kockáztattak sokat, annyi hordárt rendeltek oda, hogy minden bőröndre jutott egy.  Előgördült a Mercedes minibusz, a hordárok egymással tülekedve bepakolták a bőröndöket.  Mi is elkezdtünk volna beszállni, de  amikor nyitottuk volna a kocsiajtót, a helyiek  furcsán néztek ránk.  Csak nem gondolják, hogy a csomagokkal együtt utaztatjuk önöket!? - kérdezték sértődötten.  Másik minibusz gördült az előző helyére, beszálltunk és indultunk a szálloda felé.

A szálloda is klassz volt, ami több mindenből is kiderült.  Először is, minden szobában volt egy Linux-os számítógép.  Másrészt jó volt a masszázs.  Harmadrészt a fürdőszoba meg volt pakolva egy rakás olyan dologgal, amit eddig mindenütt hiányoltam.  Volt benne például szupersűrített törölköző.  Akkora volt, mint egy kis krémes doboz, de ha az ember vízbe tette, akkor a benne levő törölköző kitágult és egy normális méretű, bár csurom vizes kéztörlő lett belőle.

A másik dolog, aminek használatán sokat töprengtem, az egy tapasz volt, amit elalvás előtt kell a talpunkra ragasztani és másnap reggelre jelentősen megnöveli az ember "output"-ját.  Az angol szövegből nem derült ki, hogy ez most a munkateljesítményt, vagy a székletet jelenti, vagy mindkettőt...  Mindenesetre ezt kihagytam.

Sajnos a napok jórésze munkával telt, amit csak egy gyárlátogatás meg pár munkavacsora tarkított.  Ezzel kapcsolatban  érdemes megjegyezni, hogyha valaki furcsának találja a magyarországi kínai éttermek kínálatát, akkor az nem látott még semmit. 

Az, hogy minden második étel valamiféle állat nemiszervéből készült, még hagyján. De az egyik hívatalos vacsorán a forgóasztalon elémkerült egy mámorító illatú pörkölt-szerűség, nagy, szószban álló húsdarabokkal.  Lecsaptam rá és megpakoltam a tányéromat!  Kérdeztem a házigazdát, hogy mi is ez pontosan?  Galamb, - válaszolta - amit a csőréből lehet megállapítani.  Basszuskulcs, GALAMBFEJ pörkölt volt! Beletelt vagy tíz percbe, mire a pincér végre elvitte előlem a tányért, addig meg tologattam ide-oda a galambfejeket. Az üres szemgödrök vádlóan meredtek rám, a csőrök néha-néha hozzákoppantak az evőpálcikámhoz...

Akkor azt hittem, hogy már mindent láttam és ennél jobb már nem jöhet.  Tévedtem.  Másnap szintén hivatalos vacsora.  A csodálatosan megterített forgóasztal dísze egy hajómodell tetején ízlésesen elhelyezett hatalmas homár volt.  Szemem felcsillant, ebből kaja lesz!  Leültünk. Egymás után jönnek a köszöntők, rizspálinkák.  Egy óvatlan pillanatban elémkerült a homár.  Jégágyon volt és még mozgott. Na ez igen! Ezt nevezem friss ételnek! Még él!  A következő pillanatban az egyik pincér zacskóba bujtatott kézzel leemelte a homár fejét a hajóról.  A másik ugyanúgy a farkát, majd körbekínálták a jégen fekvő nyers homárhúst.

Akkor, abban a pillanatban elgondolkodtam az élet brutalitásán.  Ott feküdt az a szerencsétlen homár a jégen. A saját belsőségei tetején.  Kettévágva, de még életben.  És ez mind nem elég, esztétikusan elrendezve a vacsoravendégek gyönyörűségére.  De baromi jó, hogy nem vagyok homár!!

Visszaindulás előtt volt egy nap szabadidőnk.  Elmentünk a Tiltott Város-ba, a Nagy Fal-hoz és a Nyári Palotába.  Sajnos nagyon ködös idő volt, a fényképeim jórésze elég vacak lett.  Talán ez az egyetlen értékelhető kép a sok közül:

Azért felteszek ide még párat, hátha valakit érdekel: