Vasárnap megyek Zambiába.  Ezzel kapcsolatban napok óta ígérgetek egy blogot "Zambia Mínusz Egy" címmel.  Hát itt van.  Nem lesz olyan poénos, mint az előzőek, hacsak nem találja valaki hihetetlenül humorosnak, hogy mivel egy régi utamról írok, ezért nem az "egy" hanem a "mínusz egy" sorszámot adtam neki.  Na, ha mindenki jól kikacagta magát, akkor lehet olvasni a blogot!

Hét évvel ezelőtt jártam Zambiában.  Napok óta gyüjtögetem egy papírcetlin az emlékeimet.  A probléma csak az, hogy minél többet olvasom ezeket a feljegyzéseket, annál kevéssé tűnnek humorosnak.  Megpróbálom tényszerűen, egyesével felsorolni amit írtam magamnak, aztán majd meglátjuk, hogy nevet-e rajta valaki.

Az, hogy az országban 17% HIV poziítvak aránya, hogy elterjedt betegség a tuberkulózis, a malária és még egy sor más betegség, hogy a csapvíz nem iható, hogy csak főtt étlet szabad enni, az még nem meglepő.  Ilyet már máshol is láttam.  Olyat viszont nem, hogy az emberek a bozótot égetik, hogy aztán elfogják és megyegyék az onnan menekülő rágcsálókat.

A Holiday Inn-ben laktunk, ami Lusaka második legjobb szállodája volt.  Az egyik délután nem volt áram.  Este tízig ültem a nyitott szobaajtóban, hogy a folyosó vészvilágításánál olvassak.  Amikor megint lett az áram, lementem a portára, hogy kérjek egy tollat, mert az enyémet elhagytam valhol.  Kiderült, hogy a szállodának egyetlen darab műanyag tolla van, azt pedig csak ott használhatom a recepciónál.

Másnap volt egy kis időnk. A délelőtti tárgyalások után hívtunk egy taxit, hogy körbenézzünk a városban.  Háromkor indultunk, ötkor már a hotelben voltunk.  Megtekintettük a templomot, a parlamentet és a Nemzeti Múzeum teljes anyagát.  Kérdeztük a taxist, van-e még látnivaló?  A válasz rövid volt és lényegretörő:  Nincs.

A Nemzeti Múzeummal végeztünk tíz perc alatt.  A következő lista tartalmazza a tárlat teljes leírását:

1. Egy darab kurblis telefon,
2. Egy darab olajfestmény a tartomány utolsó kormányzójáról,
3. Fél tucat fénymásolt, parafa-táblára ragasztott újságcikk.

A gyarmatosítások alatt ezt a területet Rhodesia-nak hívták. Amit kevesen tudnak, az az, hogy Cecil Rhodes a Brit Dél-Afrika Bányatársaság tulajdonosa volt.  Ez a vállalat képviselte a törvényt ezeken a gyarmatokon a Brit Korona megbízásából.  Nem tudom ki mint gondolja, de valahogy nem szívesen élnék egy olyan helyen, ahol egy bányatársaság törvénykezik.  Ezek után nem csoda, hogy nem sok maradt az országból.

OK, min mulassunk még? A szegénységen?  Hogy még a magasrangú vezetőknek sincs pénzük órára?  Hogy az előadások alatt a zakó mellényzsebéből előveszik a kis piros, kocka alakú műanyag vekkert és azon nézik az időt?  Hogy nekünk kellett vinni a nyomtatópapírt, mert volt ugyan egy számítógép a minisztériumban - fegyveres katonák által védett rácsos ajtajú szobában - de papírra már nem volt pénz?  Szar ügy ez, nem is igen szívesen beszélek róla.

Ezzel együtt láttunk szép dolgokat is.  Elmentünk egy magángalériába.  Az csodálatos volt.  Az afrikai művészet fantasztikus darabjait láttuk ott.  Volt ott egy absztrakt festmény, egy afrikai piacot ábrázolt.  Csak úgy sugárzott belőle az élet.  Kiderült, hogy a művész rajztanár a helyi középiskolában.  De ezen kívül is, az ékszerek és a fafaragások annyira csodálatosak voltak, hogy hoznom kellett belőlük egy fél bőrönddel.  (Na nem az ékszerekből, hanem a szobrokból.) 

Na jó, azért befejezésképpen megosztok egy titkot:  ha valaki arra jár, és szép, kézi merítésű papírból készült képeslapokat lát, akkor nyugodtan vegye meg, de olvassa el részletesen, hogy mi is az, mielőtt lenyálazza a borítékot!  (Ezek a képeslapok és borítékok elefánt ürülékből készültek.) Ami engem illet én inkább megvettem a szálloda egyetlen tubus ragasztóját!)

Hát, kíváncsi vagyok, mi változott az elmúlt hét évben...